A gondolatainkat tudni kell megzabolázni. Az összpontosítást azt tanulni, és életünk végéig tudatosan gyakorolni kell.
Levi próbált az előadásának az első mondataira koncentrálni. És mivel ő már ismeri Laurát, természetesnek vette a jelenlétét. Ezért fel sem kérte, hogy a lány bemutatkozhasson. Valaki mulasztásnak számítaná be, de Laura inkább örült, hogy nem kell magáról beszélnie.
– Van önök között, aki vidékről költözött ebbe a városba? – mivel senki nem emelte fel a kezét, és nem adott más jelet sem, a következőket mondta. – Örüljenek, hogy a szüleik nagyvárosban, hozták világra önöket. – mindenki nevetett. – Lehet az itt jelenlévők között van, aki nem a fővárosban, de legalább olyan városban született, amelyik több százezer lakosú. Képzeljék el, mi lenne magukkal akkor, ha ez nem így történik. Mindenki a környezetükben hitetlenkedne abban, amit mi az álmainknak tekintünk.
«Újságíró szeretnék lenni». «Micsoda? Elment az eszed. Az nem neked való.» Sőt, talán még a szüleink is gúnyos megjegyzéseket tennének, mert szerintük túl nagyra tettük a mércét. És mindez, azért mert máshoz van tehetségünk, mint amit a környezetünk megszokott. Ha nem ellenkezünk velük, akkor mindenki tisztelni fog majd minket, és megnyugodnak rajtunk körül a jóakaróink, mert el hisszük nekik azt, hogy «a mi érdekünkben cselekedtek». Pedig szabadnak születünk mindannyian, és természetes, ha azok szeretnénk lenni, akik ott legbelül vagyunk.
Persze hogy szeretjük a szülőhelyünket. Ez tény és senki nem vitatja. Ki ne szeretné az otthonát, hiszen ott igazán szabadon mozgunk, barátkozunk és éljük a mindennapi életünket. De egy napon azt kérdezed majd magadtól, mi a célom az életemmel? És ha meghatároztad, mert ez az egyik legfontosabb lépés az álmaid felé, akkor hinned kell abban, hogy képes vagy elérni a célodat.
Szeretném, ha megértenének egy fontos tényt. Ahhoz, hogy realizálni tudjuk az álmainkat, ahhoz ott kell lennünk, ahol az megvalósítható. Vegyük például a színházakat. Ha nem törődnek bele a sorsukba és nemcsak a létük fontos, akkor azon fognak igyekezni, hogy a társulat nagyot alkosson és sikeresen működjön. Ehhez fontos, hogy nagy írók műveiből válasszanak darabokat a repertoárba. Nagy író lehet kezdő is, ha sikerül a közönséget megérintenie a mondanivalójával. Ugyanez igaz a te életedre is. Nagyot csak nagy dolgokkal lehetséges elérni. Mondhatnánk úgy is, hogy ne félj nagyot álmodni.
A kis városokban általában egy két, hetilap működik. Na, jó, vannak kivételek. De kérdem én mi az esélye annak, hogy megjelentetik majd a cikkeit egy kezdő újságírónak? Nagyon kevés és ennek több oka is van. Az egyik az, amiről a múltkor beszéltünk. Például nem hirdetik meg azt, hogy állást ajánlanak. Miért? Képzeljék el, hány önjelölt, anyuci kedvence rohanná meg a szerkesztőséget, akiket saját elképzelésük szerint már eleve úgy hoztak világra, hogy újságírónak születtek. És ha a helyi tévécsatorna vagy rádió hirdetne állást, akkor minden mini szoknyás lány oda futna, hogy munkába állhasson és mutogathassa magát a közönségnek. Sokaknak fogalmuk sincs arról, hogy akár interjút vagy más műsort készítünk, nem mi vagyunk a lényeg, hanem a téma, a benne szereplő figurákkal.
Bármennyire szépek is a lábak, amelyeket eszükben sincs, elrejteni a bájos lányoknak, amit szerintem helyesen tesznek, nem feltétlenül ez a legjobb módja annak, hogy megkapjanak egy állást. És ennek is meg van az oka. Akik rokonai, vagy barátai a támogatónak, vagy az alapítónak azok a legnagyobb esélyesek. Nem kell meglepődni, vagy pánikba esni, azt gondolva, hogy akkor nekünk, megfelelő összeköttetések nélkül, esélyünk sincs munkát kapni ezeken a helyeken. Ne feledjék, a világon minden valakinek a tulajdonában van. A legtöbben sajnos, amikor ezt átgondolják, ennél a pontnál feladják, és nem látják meg a valódi lehetőségeket az «akadály» mögött.
Ezért is egy másik igazságot szeretnék elmondani önöknek. Az nem teljesen igaz, hogy nem kapnak állást, mert azok szerintünk és a rosszakaró emberek elmondása szerint már mind be vannak töltve. Azok, akik régen a szakmában vannak, szívesen tanítják az újakat. Később büszkén mondják majd el önökről: «Mellettem volt gyakornok. Amit tud, azt tőlem tanulta.» Tudják mit? Hagyják rájuk. Önök végezzék a munkájukat. Ha önt esetleg mégis zavarná az, hogy mások az ön elért eredményeivel dicsekednek, emlékeztesse magát arra, hogy nem a tanár, hanem a diák mondja meg kit ismer el a mesterének.
Bár nem gyakran hirdetik meg, de a lapoknál vannak külsősök, akik együttműködnek akár néhány szerkesztőséggel is. Ők legtöbbször olyan témákról írnak, amelyekről a teljes állásban lévők nem. Ennek egyik oka az, hogy a teljes állást birtokoló újságírók némelyikének nincs rá elegendő ideje elhagyni a szerkesztőséget és megszámolniuk, például, hogy hány csomó kutyaürüléket nem takarítottak el a kutya gazdik a mai reggelen az egyik legforgalmasabb utcában. És nem lehetnek mindenütt ott, amikor kinyitnak, vagy éppen bezárnak egy boltot. Meg aztán ott van a csalódás, amin sok újságíró nem tudja túl tenni magát évekig. Igen, szokjanak hozzá, hogy ez a szakma sok csalódással is jár.
Rivális lap lenyúlta a sztorit, amiről ön azt gondolta, hogy senki nem tud róla az egész univerzumban. És tessék, már meg is jelent egy másik újságban. Ahogy látják, nagyon számít az, hogy milyen erőbedobással dolgozunk. Amikor lehetőséget kaptunk az élettől és megvilágíthatunk, egy fontos történést, ne odázzuk el az írást, a munka nehezebb részét. Amikor rátalálsz egy témára, ami szerinted lázba hozná az olvasó közönséget, és hálásak lennének neked, amiért megosztottad velük az élményedet, akár jó vagy talán rossz is az, ne ess a mámor vagy a kábulat állapotába. Bármennyire jó érzés is az alkotásnak ez a start része, azonnal lássunk hozzá dolgozni, hogy a megfelelő időben leközölhessék az irományunkat.
Конец ознакомительного фрагмента.